Az utolsó perc
Láng a Lángban

A Férfi:

Megküzdöttem magammal érted,
Nem volt könnyű út, hidd el, hogy fájt,
Sokszor éreztem, hogy soha nem lesz vége,
Nem lehettem a helyemen,
Nem küzdhettem, nem tehettem semmit.

Sokszor üvöltött bennem a tehetetlen kín,
Nem mondhatom, nem érezhetem,
Mert ha elmondom, elvész a varázs,
Elvész a harc, nem lehetek önmagam,
Elvesztem a könnyeidben, elvesztem a szemedben.

Néztelek és nem érinthettelek,
Ha megteszem, meghalt volna minden,
Csupán egy fényvillanásnyi lett volna a Szerelem,
Én ennél sokkal többet akarok,
Mindent, és örökké, de félek, nem várod ki.

Mindig sietsz, mindig kitörsz,
Nem tudhatom, mikor rohansz el tőlem,
Amikor rád nézek, érzem, talán soha,
Amikor elmegyek, érzem, talán ma,
Az enyém a lelked, az enyém a tested.

A szikrát kerestem, és tüzet találtam,
Amely újra lobog, éget, perzsel,
Igen, ezt akartam, nagyon akartam újra,
Érezni, hogy élek, Veled,
Látni a szenvedélyt a szemeidben, látni a vágyat,
Látni a tartást, a büszkeséget, az Erőt.

A láng keltett életre, a láng tart össze minket,
Állok veled szemben és nézlek, milyen erős lettél,
Tudom, hogy én tettem ezt veled,
Hogy újra Nő lettél,
Ragyog a Fény, ahogy átölellek.

A Nő:

Amikor a játék végére érünk,
Összenézünk te meg én,
Nehéz volt, kegyetlen, de megérte,
Megérte minden perc, minden könny,
Mert majd a Fény eltörli a Sötét utolsó árnyait is.

Amikor majd ott leszel és én ott leszek,
Már csak centik választanak el,
Nem tudod, megteheted-e még,
Ebben éppen ez a szép,
A kihívás, a harc, hogy Férfi lehetsz,
Akinek meg kell küzdeni minden mosolyért.

Amikor nyitott szívembe zárhatlak téged,
Akkor már te is akarni fogod,
Leveted az álarcot, nem bújsz falak mögé,
Egymásba áramlunk, átalakulunk egymássá,
Nyitott tenyeredbe simul a kezem.

Levettem az álarcot én is,
Nyílt lapokkal játszom, Veled,
Élvezem, hogy Nő lehetek,
Te tetted ezt velem,
Köszönöm Neked.

Eszter
2016. március 16.